Mecsek
– egy kis földrajz
A Mecsek vidéke – a
Dél-Dunántúl „szigethegységei” a köréjük simuló dombságokkal – legváltozatosabb
felépítésű hegységeink közé tartozik. A mélységi, vulkáni és üledékes kőzetek
közül a triász-jura karbonátos képződmények a legelterjedtebbek, amelyeknek egy
részén változatos, a hegységek arculatát meghatározó karsztformák fejlődtek ki.
A Mecsek és főleg a Villányi-hegység legenyhébb éghajlatú országrészünk, ahol
számos délies flóra- és faunaelem él.
A Mecseket és a Villányi-hegységet
– tájbeosztásunkban a Mecsek vidékét – a Dunántúli-dombság déli bástyáiként,
szigethegységeiként emlegetik. Közülük azonban még a Mecsek sem tekinthető
igazán középhegységnek, hiszen magassága csak kevés helyen haladja meg a 600
métert, a Villányi-hegység pedig – néhány pontján – csupán 400 méter fölé
emelkedik. Hegység megnevezésüket (helyenként jellegüket) a Dél-Dunántúlhoz és
a szomszédos alföldi területhez képesti magasságuk, illetve változatos,
felszínen is tanulmányozható földtani felépítésük adja, amely valódi
hegységképző erőkről árulkodik.
A nagyjából nyugat-keleti
csapású két hegységet alacsonyabb dombságok övezik, amelyek közül a tágabban
vett Mecsek-vidékhez tartozik északról a Zselic és a Völgység, keleten a
Szekszárdi-dombság, délkeleten a Geresdi-dombság (a korábbi fejezetekben
többször tárgyalt „Mórágyi-” vagy „Fazekas-boda-Mórágyi-rög”), és természetesen
a közöttük húzódó Baranyai-dombság is.
A kettős arculatú Mecsek
A Dunántúli-dombság
legmagasabbra kiemelkedő, szigetszerű, központi része. Minden oldalról
hozzásimuló dombságok, illetve meredek délnyugati lejtője előtt a Pécsi-síkság
veszik körül; utóbbi a Dráva síkságához – tehát már az Alföldhöz – tartozó
Feketevíz-síkra alacsonyodik.
A Mecsek felszíne igen
változatos. Az újharmadidőszak elején tönkösödött hegységet középső,
lealacsonyodó része a Keleti- és a Nyugati-Mecsekre különíti. A jobban tagolt,
sugaras lefutású sasbércsorok alkotta Keleti-Mecseket magas hátak jellemzik,
középpontjukban az egész hegység legmagasabb csúcsával, a 680 m magas Zengővel.
Magmás és vízátnemeresztő üledékes kőzetekben gazdag felszínét a völgyek erősen
felszabdalták (Hidasi-, Máré-vári-, Óbányai-völgyek stb.), ezért tájképileg ez
a hegység legszebb része. A Nyugati-Mecsekre ezzel szemben terjedelmes, tönkösödött
mészkőfennsíkok (pl. a Pécs fölötti, tv-toronnyal „megemelt”, 535 m-es Misina
és a 611 m-es Tubes), valamint homokkőből álló bércek jellemzőek. Az 592 m
magas Jakabhegy csoportja kipreparált alsó-triász homokkő-formáiról, a Babás
szerkövekről híres, amelyben a nép megkövült násznépet lát. A Nyugati-Mecsek
karsztfennsíkjain szépen kifejlődött töbrök, víznyelők és barlangok alakultak
ki (Abaligeti-cseppkőbarlang, a mánfai Kő-lyuk), és két, mélyre bevágódott
szurdokvölgy húzódik, a Mély-völgy és a festői, mésztufagátakkal ékes
Melegmányi-völgy. A karsztos mészkőfennsíkok peremein bővizű karsztforrások
fakadnak – délen Pécsett a Tettye-forrás, északon Orfűnél a Vízfő-forrás és az
időszakos Sárkánykút. A mészkőtérszínekhez simuló miocén agyagos képződményeken
csuszamlásos formák alakultak ki. A hegységperemeket 450–470 méteren
alsó-miocén hegylábfelszíni, utóbb abrázióval átformált szint, lejjebb, 250–380
méteren több lépcsőben alsó-pannon abráziós szint övezi. A hegység középső,
lealacsonyodó részén, Pécs és Komló térségében működtek a legnagyobb
szénbányák.
A Mecsek éghajlatára az a
legjellemzőbb, hogy hazánkban itt, főként a hegység déli lejtőin és előterében
érződnek legjobban a mediterrán klímahatások (rövid tél, korai tavasz és
második őszi csapadékmaximum). Az itt mért 2000–2100 órás évi napfénytartam, a
magas évi besugárzás, valamint a 9–11 °C évi középhőmérséklet révén egyébként
is Magyarország legenyhébb éghajlatú – a tetőket leszámítva mérsékelten
meleg-mérsékelten nedves – területei közé tartozik. A csapadék menynyisége az
északi oldalakon és a tetőkön a 800 mm-t is meghaladhatja, délen 700 mm körül
mozog.
Növényzete a Dél-dunántúli
flóravidék számottevő mediterrán és balkáni rokonságot mutató egyik önálló
flórajárását alkotja. (Edényes növényfajainak közel 13%-a délies elem.) A déli
lejtőkön zonálisan cseres-tölgyesek, extrazonálisan mészkedvelő tölgyesek és
szikla-, illetve pusztafüves foltokkal tarkított karsztbokorerdők díszlenek.
Magasabb részein zonális gyertyános-tölgyesek és bükkösök foglalnak helyet. Az
erdőkben több, hazánkban csak itt élő növényfaj található (majomkosbor [Orchis
simia], pünkösdirózsa [Peaonia officinalis ssp. banatica], sziklai üröm
[Artemisia alba ssp. saxatilis], olasz müge [Asperula taurina] stb.). A hegység
déli lejtőin a római időkig visszavezethető szőlő- és gyümölcs- (köztük
szelídgesztenye-) kultúrák díszlenek.
Állatvilága a jugoszláviai
Fruska Gorával együtt szintén önálló faunajárást alkot. Túlnyomó részben
közép-európai, színezőként balkáni és mediterrán elemekből áll. Ez utóbbiak
legtöbbje a csigák, pókok, százlábúak és ikerszelvényesek köréből kerül ki.
Talajtakarója változatos
geológiai felépítése és növényzete következtében igen sokarcú. Zonális
kifejlődésben a csapadékosabb területeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok, a
szárazabb térszíneken barnaföldek a leggyakoribbak. Extrazonálisan a
homokkőterületeken podzolos erdőtalajok, a mészkőterületeken rendzinák, a
vulkáni kőzeteken nyiroktalajok, a meredek sziklás lejtőkön köves váztalajok,
az erodált lösszel fedett lejtőkön pedig földes kopárok képződtek.
Hívogató természeti
adottságaival a Mecsek és környéke igen régóta lakott terület. Az előkerült
régészeti leletek a kőkortól napjainkig folyamatos emberi jelenlétről
tanúskodnak, amely éppen ezért maradandó átalakulásokat hozott a tájban. A
potenciális növénytakaró helyén kialakított mezőgazdasági kultúrák sajátos
arculatán és a településeken kívül az arra járónak főként az ősidők óta
jelenlévő kőfejtők, majd az utóbbi két évszázad óta folytatott szén- és a
legutóbbi 50 év uránbányászatának sebhelyei tűnnek fel.
Forrás: Józsa Sándor–Lehmann Antal: A Mecsek és a Villányi-Hegység (Pannon Enciklopédia, Magyarország földje, KERTEK 2000 Könyvkiadó, Budapest, 1997)